Szomorúság, amikor egyszercsak felismerem, h nem jelentek a másiknak annyit, mint ő nekem. Vagy nem azt, amit ő nekem.
ugyanakkor
Csendes öröm afelett, hogy van hozzáférésem az érzelmeimhez, s rálátásom a dolgok állására.
Emésztgetem a fájdalmam. Latolgatom, mit tegyek. Vagy ne tegyek. Már nem vagyok fiatal. Nem sietem el a dolgokat. Várok, figyelek. Hova is sietnék? Magamtól nem menekülhetek.
Csak tükrei lehetünk egymásnak, mi emberek. A nap, a hold s a csillagok feladata bevilágítani az égboltot, nem a miénk. A miénk a befogadás, növekedés, virágozás, (tudás)magvaink szétszórása a világban, elengedés. Mikor minek van itt az ideje, csak arra kell figyelni.
S hogy mire jók a tükrök? Nélkülük nincs elég fény, hogy rálássunk lelkünk rejtett zugaira. Oda csak a szeretet és fájdalom útján érünk el. Márpedig fény nélkül nincs növekedés, se virágzás. Hogy a magokról ne is beszéljünk. Ezért hát mindenkinek, akivel volt már dolgom, ilyen vagy olyan: Köszönöm, hogy vagy és segítettél az utamon! Mégha fáj is néha egy-egy felismerés, szükséges a növekedéshez.
Miazami 